2015. december 17.

"... a csókot." - Novella

Amikor először dobbant meg a szívem miatta, még nem tudtam mi ez az érzés. Egyedül állt pár méterre tőlem, én pedig úgy érzetem, muszáj megszólítanom. Lassan odasétáltam mellé, majd megszólaltam.
- Hogy vagy?
Először azt gondoltam, hogy nem fog válaszolni, de ez nem így lett.
- Fáradtan. És te? - nézett rám egy halovány mosollyal. Ekkor éreztem elsőnek hevesen verdeső szívem, remegő kezeim és vörösödő arcom.
Másodjára ő jött oda hozzám, hogy kérdezzen valamit. Mosolygott, s látszott rajta az is, hogy bátortalan. Zavaromat próbáltam elrejteni azáltal, hogy nem sokáig tartottam a szemkontaktust. Mégis a tekintetem vissza-visszatért rá. Elbűvölt.
Nem sokkal később chatelni kezdtünk, jobban megismertem és úgy éreztem mégjobban megkedveltem. Kedves volt, megértő és humoros, ez pedig csodálatos kombó egy emberben.
Vicces volt, mikor ideges volt vagy éppen csúnyán beszélt. Vicces és aranyos.
Mikor következőleg láttam, ajkait vér vörös rúzs borította, szemei ki voltak emelve egy kis sminkkel. Csábító látvány volt, nagyon csábító. Legszívesebben hozzányomtam volna a legközelebb eső falhoz, hogy ne tudjon elmenekülni, s megkóstoltam volna azokat az ajkakat. Igaz, hogy természetesen gyönyörűbb volt, de a smink is nagyon jól állt neki, más volt.
Aznap este is beszéltünk. Ajakharapva akartam leírni neki, hogy milyen szépnek tartom, de akárhányszor pötyögtem be e szavakat, elküldeni nem mertem.
Elkezdődött a karácsonyi szünet. Végig beszélgettünk chaten, skypeon. Mikor hogy.
A suli első napján nagyon ideges voltam. Miért? Azért, mert nem tudtam, hogy hogyan viselkedjek vele most már, hogy jobban megismertük egymást. Igen, ez hülyeségnek hangzik, de számomra alapvető dolog volt. Nem akartam csak chatelni vele, hanem személyesen is beszélgetni, esetleg megölelni, vagy megcsókolni...
Beléptem a terme ajtaján, azt gondolva, már nincs visszaút - hiszen ez így is volt. Odamentem hozzá. Háttal állt nekem, a barátai arcán elterült egy széles, ravaszdi mosoly, de mégsem vett észre, így én könnyedén szemei elé helyeztem a kezeim. Kicsit megugrott, ezáltal mégjobban hozzámsimult.
- Ki vagy? - kezdte tapogatni a kezem nevetve.
- Találd ki! - hajoltam közel, s fülébe suttogtam. Örömmel vettem észre, hogy ettől kirázta a hideg. Nem is kicsit.
Ezután lassan kimondta a nevem, mire nevetve elvettem a takaró tagomat az arca elől. Megfordult, és mivel a pad és köztem volt beszorítva, nem sok távolság maradt köztünk. Elpirult, s én ezt nagyon édesnek találtam. Bátorságot gyűjtöttem, majd haját kisimítva gyönyörű arcából adtam arra egy apró puszit. Ajkába harapott és lehajtott fejjel mosolyolgott. Ezt bátorításnak vettem, így álla alá nyúlva felemeltem a fejét, majd hosszasan a szemébe néztem. Azok a gyönyörű íriszek most jobban csillogtak, s boldogságot láttam bennük. Őszinte boldogságot. Nekem sem kellett több, hogy szépen ívelt ajkait magamévá tegyem. Lassan csókoltam, hogy minden érzésem bele tudjam sűríteni. Szerelem, vágy, boldogság. Az ajkai puhák, finomak és melegek voltak, s borzalmasan jól használta őket. Féltem, hogy hevesen verdeső szívem meg fogja hallani ő, és körülöttünk mosolygó barátai is. Ott voltak, láttak mindent, de  engem ez nem érdekelt. Csak a pillanatot akartam kiélvezni, ahol odaadtam utólag a karácsonyi ajándékát. A csókot.

2015. október 31.

Éjféli emlék - Novella

Oi.

Hoztam nektek egy szösszenetet, aminek az alapját barátnőmmel találtuk ki. A női főszereplője kitalált, a férfi viszont Kakashi a Naruto című animéből. Ez egy AU - azaz Alternate Universe = Más Világ, mint ahol a valódi történet játszódna. A történet ooc-t tartalmaz, azaz a szereplők jelleme eltér az eredetitől. :)

Mindent tisztáztunk, szóval jó olvasást!

x.Leah



 Kakashi és az osztálya kirándulásra mentek. A férfi szereti a kis társaságot, de sajnos hamarosan el kell válniuk. A tanulók ugyanis az év végén érettségire mennek, és amellett, hogy büszke rájuk, szomorúság tölti el. Az osztályban van egy lány, Kiyoko. Ő a legjobb tanuló, legkiemelkedőbb szorgalmú és magatartású egyén a közösségben. Nem olyan régen Kakashi hallott a többiektől egy pletykát, miszerint a lány érzéseket táplál iránta, de nem is akármilyeneket. Azóta is ezen gondolkozik, s bárhogyan is szeretné, nem bírja kiverni a fejéből Kiyokot. A 18 éves lánynak az osztályban szinte egy barátja sincs, majdnem mindenki bántja a kiemelkedő eredményei miatt. Az osztályfőnök tud erről, de sajnos nem tehet semmit, mivel nem látta még egyszer sem a dolgot. És hogy honnan tud róla? Egyszer Kiyoko édesanyja felhívta, hogy Kiyokot úgy megverte az egyik osztálytársa, hogy enyhe zúzódásokkal és csúnya sebekkel kellett orvoshoz vinni. Akkor tudta meg, hogy mi történik a lánnyal. Ezek után behívta egy beszélgetésre, hogy mondja el, miket csináltak még. Ekkor vette észre igazán Kiyokot. Hosszú, fekete haja lágy hullámokban hullott a vállára, és zöld szemeiben olyan csillogást vélt felfedezni, amelyet még senkiében eddig. Kakashi csodálkozott ezen, mivel ahhoz képest, hogy hogyan bánnak vele, mégis boldog. Van három osztálytárs, akik kedvesek vele, de nem tudnak mit csinálni a többiek ellen. Sasuke, Naruto és Ino azok, akik nem ellenségeskednek Kiyokoval. A fekete szépség az osztálykirándulásra sem szeretett volna jönni, hiszen nagyon félt, hogy esetleg itt is csak ártani fognak neki. Végül mégiscsak belement, s eljött.
 Minden remek volt; elmentek egy étterembe, körülnéztek a hegyen, majd felfedezték a tábort. Mindenkinek tetszett a hely, így senki sem piszkálta a lányt, aki ugyan egyedül volt, de mégis élvezte eddig a kiruccanást. Szépen lassan eljött az este, a diákok sorban letusoltak, majd bementek a kiosztott szobákba. Kiyoko Inoval, Sakurával, Miyakoval és Tomikoval került egy szobába. Nem volt semmi probléma addig, amíg el nem jött a villanyoltás ideje. Nem foglalkoztak Kiyokoval - még Ino sem -, s amikor tízet ütött az óra Kakashi kopogott a lányok ajtaján, mikor engedélyt kapott, benyitott, s közölte, hogy aludjanak. A fekete hajú lány nagyon zavarba jött, amikor a férfi ránézett, és sajnálatos módon ezt Sakura is észrevette.
- Na, mi van, varangy? Ráizgultál az ofőre? Szánalmas - nevetett együtt Miyakoval és Tomikoval, de Ino inkább sajnálattal a szemeiben nézett a lányra.
Kakashi látta a zöld szemekben összegyűlő könnyeket, éppen ezért rá is szólt a csöppet sem kedves lányokra.
- Fejezzétek be! Még egy ilyet meghallok, vagy meglátom, hogy egy ujjal is hozzáértek, akkor mehettek haza! - szidta le őket, majd kiment.
Kiyoko egyedül maradt, így már számított rá, hogy hamarosan ismét kigúnyolják. Kikelt az ágyából, és a csomagjaihoz ment, majd kivett az egyik hátizsákból egy nyakláncot.
Az ékszert még a nagymamája adta neki, ez tartotta benne az erőt.
Amíg Kiyoko nem figyelt Tomiko elővett egy dobozból 3-4 békát, óvatosan, grimaszolva megfogta őket, és becsúsztatta a lány takarója alá.
A zöldszemű, amikor visszament az ágyához, és felemelte a takarót egy zöld kis béka ugrott ki alóla, ami miatt ő felsikított. Sírva szaladt ki a szobából, egyenesen ki az udvarra. Ott térdre esett, majd keservesen zokogni kezdett. Hallotta, ahogyan az ablakból az osztálytársai rajta nevetnek, ezáltal még jobban kitört belőle a sírás. Erőt vett magán, felállt, és visszament az épületbe. Az osztályfőnöke szobájához ment, s bekopogott az ajtón, nem sokkal később Kakashi pedig kinyitotta azt. Látta Kiyoko könnyes szemeit, remegő kezét, és szomorú arcát. Egy apró rövidnadrágot viselt - ezáltal jó kilátást nyújtva vékony lábaira -, és egy spagetti pántos felsőt.
- Be-bejöhetek, kérem? - vizsgálta a padlót a lány zavarában.
A férfi bólintott, majd nagyobbra tárta az ajtót a fekete szépség előtt, aki egy halvány mosoly kíséretében belépett a helyiségbe.
Kakashi tudta, hogy megint bántották, de nem kérdezett rá. Úgy volt vele, hogy ha a lány el akarja mondani, akkor megteszi.
- Sajnálom, hogy csak így... megjelentem. É-én... - motyogott.
- Semmi gond - mosolygott az osztályfőnök Kiyokora.
- Békát tettek az ágyamba, amíg nem figyeltem - mondta a lány.
Kakashi agyán száz és száz büntetési lehetőség villant át, már éppen ment volna Sakuráékhoz, de a vendége megállította:
- Hagyja, Sensei. Nem érdekes, majd keresek valami kényelmes fekvő helyet éjszakára, holnap pedig hívom a szüleim, és hazamegyek.
- Nehogy ennyi miatt itt hagyd a kirándulást. Ha szeretnél, átcuccolhatsz ide. Majd kérek egy matracot magamnak - mondta a férfi kedvesen.
- Nem szeretném önt kitúrni a szobájából. És az lesz a legjobb, ha elhagyom ezt a helyet - mosolygott keserűen Kiyoko.
- Sajnálom, hogy így döntöttél, de nem tartalak vissza. Egyébként, ha ennyire nem egyezel bele a matracos dologba, akkor elférünk ketten is az ágyon, ha neked nem baj. De ragaszkodom hozzá, hogy itt maradj éjszakára! - mosolygott a Sensei.
- Köszönöm! - viszonozta a kedves mosolyt a fekete szépség.
Kakashi aranyosnak találta a lányt. Tanárként nem lehetett volna ilyesmit éreznie a saját diákja iránt, de egyszerűen nem bírta megállítani a gerincén végigszaladó kellemes bizsergést. Úgy látszott, hogy Kiyoko nem szeretne beszélgetni, így a férfi nem is erőltette. Mindketten befeküdtek az ágyba, a lámpát leoltották, így megszűnt az a kevés fény is, ami volt. Az ágy szélére húzódtak, egymásnak háttal. Kiyoko és Kakashi is kellemetlenül érezte magát, de ez nem volt nagy csoda, mivel mindketten vonzódtak a másikhoz, ez pedig nem volt helyes.
Fél tizenkettőt ütött az óra, de még egyik félnek sem jött álom a szemére. Amíg a férfi azon tűnődött, hogy miképp szólíthatná meg ebben a helyzetben Kiyokot, ő azon törte a fejét, hogy mit gondolhat most Kakashi. Végül a csendet a lány törte meg, miután megfordult.
- Sensei, alszik? - suttogta.
Az említettnek erre nagyot dobbant a szíve, maga sem tudja, miért.
- Nem, nem tudok elaludni - válaszolt ő is halkan.
A zöldszemű zavarba jött, nem gondolta volna, hogy a férfi ébren van és hallja, amit mond. Már csak arra lett figyelmes, hogy a mellette fekvő szembe fordul vele. Tekintetük összeakadt, de a lány egyből elkapta azt, s ezen Kakashi jót mosolygott magában.
- Szerintem azért piszkálnak téged a többiek, mert irigyek rád, a fiúknak pedig tetszel - jelentette ki a Sensei, mire Kiyoko jóízűen felnevetett.
- Még hogy én? Senkinek sem tetszem. Van ízlésük, magamnak sem tetszenék -mondta a lány.
- Ezt nem úgy mondom neked, mint osztályfőnök, hanem mint férfi. Szerintem gyönyörű vagy! - mondta Kakashi enyhe pírral az arcán, amit a zöldszemű szerencsére a sötét miatt nem láthatott.
A lány kacagása abbamaradt, hiszen meglepődött a férfi kijelentésén. Nyugtatásképpen elkezdte magában mondani a szorzótáblát, mint általában, ha ideges volt.
- Kö-köszönöm... - motyogta zavartan.
Pár percre kihalt a beszélgetés. Kiyoko hevesen lélegzett, és próbálta magát megnyugtatni, Kakashi pedig elhatározta magát, hogy rákérdez az osztálytársaktól hallott dologra.
- Mondták, hogy kedvelsz engem. Ez igaz? - tért rá egyből.
A lánynak elakadt a lélegzete a hirtelen jött kérdés hallatán. Hazudjon vagy ne? Ez volt a legfontosabb kérdés.
- Én...öhm... - dadogott, de végül elmondta az igazat - Igazat mondtak.
- Hmm - hümmögött a Sensei - Örülök, hogy ezt megosztottad velem.
A férfi gondolkozott, elmondja-e a fekete szépségnek, hogy viszonozza a dolgot.
- Te mit tennél, ha a helyemben lennél? - kérdezte Kakashi.
- Azaz? - értetlenkedett lány.
- Vonzódom egy olyan emberhez, akihez nem kellene - válaszolt, miközben fejét Kiyoko felé fordította.
A zöldszeműnek egy pillanatra, mintha megállt volna a szíve, viszont utána olyan gyorsan kezdet kalapálni, hogy azt hitte, még a Sensei is hallja. A lány értette, hogy kire gondol az osztályfőnöke, s az a személy nem volt más, mint ő maga. Ezek után nem szóltak egymáshoz, néma csönd telepedett a helyiségre.
- Mire gondol épp? - suttogta percek elteltével Kiyoko.
Kakashi elmosolyodott, majd ő is megszólalt:
- Olyan dologra, amit nem lehet elmagyarázni...
- Akkor mutassa meg! - vágott a férfi szavába a lány.
Kakashi sóhajtott egyet, majd felkönyökölt, éppen csak annyira, hogy lássa az arcát, amit a hold fénye világított meg. A szépség most csukott szemmel, nagyokat lélegezve feküdt előtte. Nem tudta kivenni a vonásaiból, hogy biztos-e az előbbi mondatában, ezért rákérdezett, de válasza csak egy bólintás volt. A férfi úgy döntött, nem tétovázik tovább, így lassan Kiyoko ajkaihoz érintette sajátját, az óra pedig abban a másodpercben érte el az éjfélt Kakashi, amint megérezte a tiltott gyümölcs ízét, még többet és többet akart belőle. Csókjuk gyengéd volt, mégis minden megtalálható volt benne; szerelem, élvezet, szenvedély és azzal a tudattal járó kín, hogy ők sosem lesznek együtt.
Ez a pillanat - hiába tűnt örökkévalóságnak - nem tartott sokáig. Elváltak egymástól, hevesen lélegezve.
- Köszönöm! - nézett mosolyogva a lány a Sensei szemébe.
Sok dologra gondolt már, például arra is, hogy miután elballagott az iskolából, nyugodtan együtt lehetnek, de ez hülyeség. Mégis mit gondolnának róluk az emberek?! A másik, ami még megfordult a fejében az a titkos viszony, ami mindazok mellett, hogy veszélyes, biztosan kiderülne hamar.
- Tudja, szeretnék önnel...
- Tegezz csak! - szólt a lányra kedvesen Kakashi.
- Re-rendben. Tudod, szeretnék veled lenni, de...
- Nem lehet - fejezte be az elkezdett mondatot a férfi.
Kiyoko keserűen elmosolyodott. Bátorságot gyűjtött, majd kinyitotta a szemeit és az osztályfőnökére nézett.
- Lehetne még egyszer, utoljára? - kérdezte szomorúan, de az utolsó szót olyan halkan mondta, hogy szinte ő sem hallotta.
Kakashi ismét megcsókolta a lányt, de már kicsit bátrabban. Mindkét félnek ott motoszkált a fejében, hogy ezt nem tehetik többet, s valószínűleg ezek után csak nehezebb lesz a helyzetük. Viszont abban a percben nem ez volt számukra a legfontosabb, hanem ahogyan felfedezték egymás ajkait, ismét. Végül eltávolodtak. Kiyoko arcán egy aprócska könnycsepp folyt végig, s álla vonalánál elveszett. A fekete szépség felállt, és menni készült, de még előtte elmondta a férfinek a következő lépést:
- Még ma írok édesanyámnak, holnap pedig korán indulok. A kirándulás után találkozunk, Sensei. Jó éjszakát! - köszönt el, végig háttal állva.
- Rendben - Kakashi csak ennyit tudott kinyögni. Nem gondolta, hogy ennyire fájni fog, ahogy a lány sem.
 A történtek után nem beszéltek, csak ha muszáj volt, de ha beszéltek is, csak tanár-diák kapcsolatban. Úgy viselkedtek, mintha a csókok meg sem történtek volna, s az érzések nem is léteznének. 

2015. június 21.

Irgalom - Novella

Sziasztok! :)

Most egy iskola feladattal érkeztem. Igen. 
Voltunk irodalomversenyen és ezt arra kellett írni, szerintem egész jó lett, így gondoltam felrakom. :3 

Jó olvasást, vagy mi! ♥
Leah Walker


Nagyon beteg voltam


Mindig is szerettem a telet, mert édesapám mindig kivitt a hóban játszani, amíg édesanya valami ennivalót készített az asztalra. Kicsi legény voltam még, de tudtam, hogy nincs a legjobb sorsunk. Édesanyám és édesapám mindig erről beszéltek, amikor én már az álmok világába merültem, de ha még nem tudtam aludni hallottam, ahogyan ezt beszélik.
Egyik reggel, mikor nyitottam ki a szemem, egyből vissza kellett csuknom, mert elkezdet rettenetesen fájni.
- Édesanyám, édesanyám nem jó a szemem, fáj! – jajgattam, hátha meghallja.
- Imre, fiam mi lett véled? – hallottam édesapa ismerős hangját.
- Fáj a szemem, nem tudom kinyitni - nyögtem fel fájdalmasan.
- Irgalmas Isten! – hallottam édesanya aggódó hangját – Mi lelte? Vigyük orvoshoz, gyorsan!
A szemeim csukva tartottam, míg felöltöztettek, s édesanya a karjaiba kapott, így indultunk az orvoshoz. Tekintetem nem fedtem fel, mert féltem a fájdalomtól, ami rám tört volna. Hallottam, ahogyan a szüleim lába alatt robog a levés kis hó, ami már leesett és az emberek moraját is ki tudtam venni, pedig nem igazán éreztem jól magam. Körülvett mindenféle fantom, az egyik nagyon megijesztett, így szorosabban bújtam bele édesanyám karjaiba.
Az út olyan hosszúnak tűnt, mintha legalább a másik faluba mentünk volna, de hamarosan megéreztem a meleget körülöttem és orrommal érezhettem azt a jellegzetes szagot, ami csak az orvosnak van. Édesanyám megkérte az ott jelenlévő édesanyákat, had menjünk be előttük a doktor úthoz, mert nagyon rossz állapotban vagyok. Ezt az asszonyok megengedték, látván a betegségem súlyosságát. Édesanya hálálkodott egy sort, majd egy kopogás után bementünk az orvoshoz.
- Adjon Isten! – hallottam meg az doktor úr rekedt, mély hangját.
- Jó reggelt kívánok! – köszönt édesanyám, majd sorolni kezdte a panaszokat, s észrevettem, hogy közben majdnem elsírja magát.
- Szóval azt mondod Imrus, hogy nem tudod kinyitni a szemed? – intézte felém az orvos a kérdést.
- Doktor úr kérem, én ki tudom nyitni, de akkor nagyon fáj – adtam választ a kérdésére.
- Megpróbálnád kinyitni nekem? Csak egy röpke percre – mondta a doki és én cselekedtem, amit mond.
Óvatosan felnyitottam a szemem, de a fájdalom akkor is jelentkezett, így gyorsan visszacsuktam. Az orvos hümmögött, miközben valamit tevékenykedett, majd éreztem, ahogyan hideg kezével felnyitja a szemeim és megvizsgálja. Megkönnyebbültem, mikor abbahagyta, s engedte, hogy visszacsukjam már borzasztóan fájó szemem.
Ezek után elmondta édesanyámnak a betegségem, írt fel gyógyszert, de amikor édesanya tudatta vele, hogy nekünk nincs pénzünk patikára, csak ennyit mondott:
- A fia elvesztheti szeme világát!
Ezek után csak teltek a napok és én csak egyre rosszabbul lettem. Szemeim kolompérrel borogattuk minden este, de csaknem akart meggyógyulni. Amikor a kötés alatt behunytam a szemem sok dolgot láttam.
Ezüst paripákat ültem meg, gyönyörű tájakon vágtattam, de olykor-olykor néhány rossz, gonosz kísértettel is találkoztam, s olyankor mindig édesanyámat hívtam segítségül, ki olyankor ölelésébe vonva nyugtatott meg.
Egyik este, már azt se tudom mikor átjött néhány szomszéd és édesapámmal kártyázni kezdtek. Én ilyenkor általában néztem a játékukat, de most nem tudtam. Most az ágyamban feküdtem összekuporodva és tűrtem a szemem fájdalmát.
Egyre gyakrabban láttam előjönni körém a gonosz fantomokat, kik mind ijesztgetni akartak. Csak jöttek és jöttek, én meg ott feküdtem anyám karjaiba, s vártam a csodát, hogy édesapa hátha hozza az orvosságot. Telt az idő, de a gyógyszer csaknem akart jönni. Édesanyám halkan szipogott, én csak jajgatni tudtam a fájó érzéstől és félelemtől, ami akkor velem volt. Nemsokára megjött az édesapám és már raktuk is a kendőre az orvosságot.
Bekötöttük hát a szemem, de akkor nagy morajlás közepette megérkezett az orvos. Megint megnézte a fájó szemem, majd valamit beszélgettek a szüleimmel, de nem tudtam kihallani, hogy miről esik szó. Édesanya kétségbeesetten sírt, édesapa pedig nem tudta mit csináljon. És én pedig ott ültem a padkán, sírtam, nevettem, vacogtam és egyre csak féltem, hogy mi lesz velem és, hogy a fantomok elkapnak e majd valaha.

2015. június 13.

Again - Novella

Sziasztok! :)

Elsőként egy kis rövid novellával, történettel érkeztem. Megihletett Miyazaki Hayao 'Spirited Away' - avagy 'Chihiro Szellemországban' című műve, mivel nyitott maradt a vége, így úgy gondoltam, hogy elképzelem a folytatását.
Tényleg egy rövidke szösszenet lett, de remélem elnyeri a tetszéseteket! :)
(Az anime-filmet belinkeltem, ha akarjátok megnézhetitek!)

Jó olvasást, 
Leah Walker


Chihiro Szellemországban


[[ZENE]]

"- Találkozunk még?"
"- Egész biztosan."
   6 éve hangzott el ez az ígéret, ami azóta sem teljesedett be. Vissza akartam menni hozzá, de a bejáratot már nem találtam meg. Mást nem tudtam tenni, próbáltam elfelejteni  Nigihayami Kohakunushi-t, több-kevesebb sikerrel.
A legrosszabb az egészben, hogy nem tudom mi van vele; él-e még, jól van-e, emlékszik-e rám...
   Teljesen gondolataimba zárkóztam és már csak arra lettem figyelmes, hogy valami csörömpölve földet ért. 
- Chihiro, figyelj oda! - hallottam édesanyám hangját. 
- Sajnálom, bocsánat - szabadkoztam, majd felkapkodtam a földről az elborított doboz tartalmát, s visszaraktam.
- Kivinnéd ezt, kérlek?
- Persze - mondtam és megfogtam két táskát, amit anyukám felém nyújtott.
Kisiettem a kocsihoz és bepakoltam, amit kellett. Édesanyám is hozta az utolsó dolgokat, amiket magunkkal viszünk a nyaralásra, majd bezárta az ajtót.
- Indulhatunk? - kérdezte apa. 
   Beszálltunk a kocsiba és elindultunk. Visszamegyünk a szülővárosomba nyárra, a nagymamához. 

[[ZENE]]
Még mindig nem szeretek itt élni és minden nap arra várok, hogy Haku eljöjjön értem és megmentsen innen. Újra és újra lejátszódik bennem a Szellemországban töltött idő, a Hakuval töltött idő. Még csak 10 éves voltam, de már akkor éreztem valami különleges érzést Haku irányába. Akkor még nem tudtam mi az, de ahogy teltek az évek egyre jobban hiányzott és szomorú voltam miatta, így rájöttem mi is a helyzet. Különös véletlennek tartom, hogy gyerekkoromban pont abba a folyóba estem bele és később találkoztam Hakuval. A búcsúkor még mondani akartam neki valamit, bár nem emlékszem mi volt az, de az biztos, hogy fontos lett volna elmondanom. Amikor elengedte a kezem és azt mondta ne nézzek vissza sírni lett volna kedvem, de akkor még naivan elhittem, hogy találkozunk még valaha. 
- Chihiro, megérkeztünk - hallottam egy hangot. 
- Micsoda? Ilyen hamar? - kérdeztem halkan és kinyitottam a szemem.
- Hamar? 4 órája úton voltunk - nevetett fel apukám.
Elaludtam volna? Ezek szerint igen.
Kiszálltunk a kocsiból és bepakoltunk. A nagyi egyből szorongatni kezdett minket, majd elengedett és körbepuszilt. Tipikus üdvözlés ez nála.
- Milyen nagyot nőttél, kis unokám! - mosolygott.
- Régen láttál, mama - mosolyogtam rá vissza.
Ettünk egy kicsit és mivel még nem sötétedett elmentünk túrázni egyet. Az erdő, amiben végigmentünk nagyon ismerős volt nekem. Mintha jártam volna már itt...
Kiértünk a fák közül, s egy folyó mellett találtuk magunkat. Ez...
- Jaj, Chihiro - kiáltott fel hirtelen anya - Ebbe a folyóba estél bele, mikor kicsi voltál.
Az ütő is megállt bennem. 
A Kohaku folyó. 
Elveszítettem a józan gondolkodásom és belevetettem magam a vízbe. Tudtam, hogy ez az utolsó próbálkozásom arra, hogy Hakuval lehessek.
A hideg víz minden porcikámat átjárta, de valami más érzés is. Kinyitottam összeszorított szemeimet, így megláthattam Őt. Ott volt előttem, sárkány alakban. Kezemet nyújtottam felé, mire Haku is emberi alakot öltött. A levegőm kezdett elfogyni, de ez érdekelt legkevésbé, hiszen végre találkozhattam vele, újra. Kedvesen mosolygott, majd megfogta a kezem. Én is rámosolyogtam utolsó erőmmel, s amint elfogyott az összes levegőm elnyelt a sötétség.
- Sajnálom, hogy ennyit kellett rám várnod, Chihiro - hallottam Haku édes hangját.
- Semmi gond. Valamit elfelejtettem mondani, mikor elköszöntünk egymástól... - ez egész biztosan az én hangom, de mégis hogyan?
- Shh - csitított le - Ne most mondd el, hanem majd amikor újra látjuk egymást!
- Megint ezt mondod, de ki tudja, hogy az mikor lesz - suttogtam csalódottan.
- Nem sokára, higgy nekem!
Még mielőtt felelni tudtam volna, levegő jutott a szervezetembe és köhögni kezdtem. Anya és apa aggódva néztek rám, de nem érdekelt. Megint elment és megint csak egy ígéret maradt.
Összekuporodtam, s megengedtem könnyeimnek, hogy kiszabaduljanak. Ekkor egy kéz érintését éreztem meg, ami átölelt. Megtöröltem a szemem és megnéztem, hogy ki az.
Ami elém tárult hihetetlen volt. Haku ölelt magához jó szorosan, miközben kedvesen mosolygott. A szüleim egymásra néztek, majd otthagytak minket.
- Haku... - kezdtem - Köszönök mindent és nagyon szeretlek! - hadartam el, majd még jobban karjaiba bújtam. Végre velem van!
- Én is szeretlek! - mondta, s erősebben szorított magához - Nem megyek többé sehová.
Elmosolyodtam saját gondolatomra, ami így szólt:
- Ajánlom is...